Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. új élet

2009.09.06

 

PROLÓGUS

 

Férjhez megyek.

Azt hiszem, kislány korom óta a házasságomról álmodoztam. A ruhámról. Az ünnepségről. Mindenről. De már oly rég volt. Azóta sok minden történt. Például megtanultam, hogy az emberek nem szerelemből házasodnak. Legalább is az olyanok nem, mint én. Én, mint régi, nemesi család tagja, mint kötelességemként tekintek erre a házasságra. A két leggazdagabb család ebben az angliai kis városkában: a La Fleur-, és a Mallory-família. Én a Mallory-hez tartozom, a férjem La Fleur. Nagyon gazdag francia család, akik úgy döntöttek, kiköltöznek ide. De ennek is már sok-sok éve.

A két család úgy döntött, egyesíti a vagyonokat. A mi rovásunkra. Roland La Feur-rel nem szeretjük egymást. De ez őket nem érdekli. Ez nem számít sokat nekik. Így az életemet egy olyan férfival kötöttem össze, akit nem szerettem, nem szeretek, és valószínüleg sosem fogom megszeretni, hiába állítja az ellenkezőjét a családom.

Most, mikor felszállok a The Queen of the Caribeen-re, erre a hatalmas utasszállító hajóra ami a nászútra visz minket,  csak arra tudok gondolni, hogy a kötelességemet végzem. Egyetlen társaságom Camilla, a komornám. Egyidősek vagyunk, így tökéletesen megértjük egymást. És Roland La Fleur? Ő nem tudom mit érez irántam. De szerintem nem szeret. Hisz' egyáltalán nem ismer. 

Most a hajó fedélzetén állok. A sós szél a hajamba kap, és szétbontja a frizurámat, amin Camilla órákog fáradozott. De nem baj. Így legalább megint újra csinálhatja, s így is telik az idő.

Most a hajó fedélzetén állok. Mostantól egy olyan élet vár rám, amit nem akartam, nem akarok, és valószínűleg mindvégig utálni fogok.

I. RÉSZ

HAJÓTÖRÖTTEK

  1783. November 2.

 

Amikor felszálltam a hajóra, erős kísértés fogott el. Visszafordulhatnék, s elfuthatnék Roland elől, ez elől a házasság elől, minden elől. De ellen álltam a kísértésnek, és úri hölgyhöz méltóan lépkedtem tovább. Egy inas jött elénk.

-Szabad megkérdeznem a nevüket?-kérdezte, s elkérte a csomagjainkat.

-Isabella La...-kezdtem, s éreztem, hogy kiráz a hideg- La Fleur. A férjem Roland La Fleur, francia nemes, s a La Fleur birtokok örököse, s a komornám, Camilla.

-Ó! Erre parancsoljanak.-mondta, s elvezetett minket a lakosztályunkhoz. Egy hosszú folyosó legutolsó ajtaja volt a miénk. Az inas egy kulcscsomót vett elő a mellényéből, és egy szép, apró rézkulcsot vett le róla, s adta a kezembe.

-Az önök lakosztálya. Kellemes pihenést kívánok.-hajolt meg, és távozott. A kulcsot amit kaptam, a zárba helyeztem, és belöktem az ajtót. Amint megláttam a szobát, egy pillanatra elfeledkeztem Rolandról, az egész esküvőről, s minden bajomról; gyönyörű virágok mindenütt, festények, s egy nagy márványkandalló. Gyorsan beszaladtam, s feltéptem az egyik ajtót.

-Elmegyek asztalt foglalni a vacsorához Isabella.-mondta a férjem.

-Menj!-mondtam, de rá sem néztem. Tudom, hogy magáznom kellett volna, és hogy a legnagyobb tiszteletben kellene vele viselkednem, de... nem tehetek róla. Utálom. Ezt meg is mondtam neki a nászéjszakán. Nem azt hogy utálom, hanem hogy tegezni fogom, és hogy ne várjon tőlem semmiféle tiszteletet. Úgy láttam nem nagyon zavarja, mint ahogy az sem, hogy már a nászéjszakán ais a díványon aludtam.

Az ajtó mögött, amit kinyitottam, egy csodaszép fürdőszoba rejtőzött, közepén egy faragott káddal. Mellette a sarokban egy kis asztal, rajta egy tükör. Kiszaldtam, s hevesen kinyitottam a következő ajtót; a legnagyobbat, középen. Egy gyönyörű hálószoba, melegszínű kárpittal, hatalmas színes szobanövényekkel, kandallóval, gyönyörű csillárral, és...egy francia-ágy? Egy francia ágy? És hol van a dívány? És... fotel sehol. Hogy fogom én ezt túlélni?

Elszörnyülködve bámultam a hálószobát, amikor Camilla átkiabált a másik szobából:

 

-Kisasszony- Kiskorunk óta együtt vagyunk,

előbb a játszópajtásom, s csak utána lett a komornám. Kezdettől fogva kisasszonynak hívott, de engem nem zavart most sem, hogy nem ,,asszonyom"-oz le. Legalább addig se gondolok az esküvőre, a házasságra, Rolandra. Így hát maradt a kisasszony.-Behordtam a csomagjaikat. De szerintem most már készülődjünk. A férje mindjárt megérkezik.

Bólintottam.

Édesanyáméktól, a sok nászajándék mellett, kaptam egy ruhát. Különlegesen fontos volt számomra. A dédnagymamámé volt, és ő is nászajándékként kapta. A férjétől. Smaragdzöld színű, hosszú szoknyáján nincs díszítés, kivéve az alján végigfutó hosszú aranycsíkot, és a kisebb uszályt. De a fűző…ugyanolyan smaragdzöld, és a vékony hosszú, kanyargó indák, és a sárga rózsabimbók között színes, apró madarak repkedtek. Mesebeli ruha volt. Úgy néztem ki benne-mondták a rokonaim-,mint egy tündér, aki Álomvilágból jött a Földre. És igazuk volt. De csak a ruha miatt. Az volt olyan varázslatos. Miután Camilla segítségével átöltöztem, kopogtattak.

-Ki az?-kiáltottam cseppet sem udvariasan.

-Én vagyok, szívem, Roland.-szólt kintről a férjem kellemetlen orrhangja.

-Gyere be!

Benyitott kezében egy kis csomaggal.

-Hát… szóval elfelejtettem ezt a nászajándékot átadni.

Nagyot néztem:

-Roland! Ez már a harmadik nászajándék, amit elfelejtettél átadni. Ha még több elfelejtett csomagot hozol, inkább add oda Camilla-nak.-mondtam, elvettem az ajándékot, és bontogatni kezdtem. A csomagból egy kis rózsafa ékszeres doboz került elő, aminek a fedelére egy rózsát véstek. A dobozból egy smaragd, levél formájú fülbevalót találtam, és egy hosszú, vékony ezüstláncot, alján egy ugyanolyan smaragdlevél, mellette egy kristályliliom. De a legeslegszebb a smaragdból , és gyémántból álló hajtű, ami egy nyiladozó rózsát ábrázolt. Futólag megöleltem Rolandot:

-Ez gyönyörű-mondtam, és elámultam az ékszerek szépségén. -Á, semmiség…

-Most már elmehetsz!-vetettem Rolandnak-még mindig az ékszereket bámulva, és a férjem távozott.

-Hát ez nem volt épp úri kisasszonyhoz illő elköszönés.-jegyezte meg Camilla.-Még meg sem köszönte.

-Mi? Dehogynem! És még meg is öleltem.-Most nagyon büszke voltam magamra. Ilyet az esküvőnk óta nem tettem.

-Hadd gratuláljak! De szerintem akkor is hálátlannak tűnt.-mondta Camilla csípősen.

-Hagyjál! Nem tudom miért piszkálsz. Pedig most igazán hálásnak tűntem.

-Persze!

-Hagyjál békén Camilla mert…mert…

-Mert?

-Mert a felére csökkentem a fizetésedet.-szerettem Camillát, de most haragudtam rá. Mért nem az én pártomat fogja? Pedig ő az egyetlen ember, akit igazán szerettem.

-Akkor pedig kilépek.

-A tenger közepén? Mit csinálnál?

-Megtanulnék úszni.

-Na majd beledoblak a tengerbe.-mondtam nevetve.

-Ó! Igazán? -nevetett fel ő is, és játékosan meghúzta az egyik apró, göndör tincsemet.

-Jól van!-mondtam.-De most már készülődjünk.

Felvettem az ékszereket, Camilla pedig meseszép frizurát varázsolt nekem. Kontyba tűzte a hosszú, mogyoróbarna, göndör hajamat, és kihagyott pár huncut tincset. A végén pedig beletűzte a gyémánt hajtűt. Úgy néztem ki, mint egy hercegnő.

Majd ki bújtam a bőrömből. Csak egy valami rontotta el a jókedvemet: Roland de La Fleur. Ugyanis vele kell mennem vacsorázni. Hogy fogom én ezt túlélni?

Újra kopogtatás hallatszott. Reméltem hogy az inas az.

-Szabad.-mondtam ezúttal udvariasabban. Csalódnom kellett. Roland állt ott állt furcsa, magas sarkú csatos cipőben, térdnadrágban, harisnyában, és elfintorodott. Ugyanis az én ruhám kifejezetten nem volt divatos. Azért vettem csak fel, mert neki nem tetszett.

-Indulhatunk?

-Tőlem!-mondtam, és undorodva fogadtam el, a felém nyújtott kezét.

A vacsora pont olyan volt, mint Roland: egyhangú, unalmas, és idegesítő. De az étel legalább finom volt. Amikor visszavonultunk, ki-ki végezte a maga dolgát, egymáshoz sem szóltunk. Én nagy nehezen be erőltettem magamat Roland mellé az ágyba, és olvastam. Azt hiszem kieshetett a kezemből a könyv, mert nem emlékszem ahogy elaludtam.

¤

Éjfél-egy óra körül ébredhettem, kiabálásokra. Azt hittem a férjem az: -Roland! Az isten áldjon meg! Nem tudnál öt percre csendben maradni? Csak öt-perc!-motyogtam félálomban. Azután észrevettem, hogy minden olyan forró. Azt hittem lázas vagyok, de nem törődtem vele. De a kiabálás csak nem ért véget, és a forróság sem szűnt meg. Rémülten nyitottam ki a szemem és Rolandot kerestem, de nem találtam.

-Camilla! Camilla, gyere gyorsan!-kiáltottam, de nem kaptam választ. 

-Camilla?-própálkoztam újra, de hiába, úgyhogy kizóugrottam az ágyból, és futottam az ajtó felé. Amikor elértem feltéptem, és felrohantam a lépcsőn, ami a fedélzetre vezetett.

Amikor kinyitottam a fedélzeti ajtót, egészen borzasztó látvány tárult elém; az emberek -a legénységünk, az utasok, és a munkások-  a fedélzet közepén álltak, minden csupa vér, piszok, és halott.

,,Valószínüleg kalóztámadás".gondoltam halálra váltan, és nem tévedtem. A Queen of the Caribeen mellett egy óriási feketezászlós nényárbocos fregatt állt. A hatalmas fekete hajó elejét, egy aranyozott, fa szirén díszítette,  a fedélzete vérvörösre volt festve, és a végén, egy hatalmas ablak jelezte, hogy az a kapitány kabinja.

A középső árbocon egy magas, jóképü, izmos, fiatal kalóz állt. Vállig érő piszkosszőe haja a szemébe lógott, fején a kalapot egy fehér koponya díszítette.

A csoport körül izmos, szakadt ruhájú, büdös, izzadt, nagydarab fickók álltak, és a szőke hajú kalózra figyeltek.

,,Biztosan ő a kapitány" gondoltam, de nem volt több időm bámészkodni, mert hirtelen elém ugrott egy vörös hajú kis kalózlányka, egy pillanat alatt a hátam mögött termett, és egy kést szorított a nyakamhoz.

-Állj!-kiáltotta, mire mindenki rá figyelt.-Tristan-mondta a szőkehajúnak.- Egy kimaradt. Vele mi legyen?

A szőke kalóz egyből rám nézett, és tetőtöl talpig végig mért. Valami mulatságosat láthatott rajtam, mert szája gúnyos, féloldalas mosolyra húzódott. Amikor megláttam magamat a kalózhajó oldalán, már értettem miért : a hajam csapzott, vérvörös selyem hálóingemnek pedig már csak pár szál segített hogy le ne essen, és a futás közben több helyen is elszakadt. Az arcom falfehér, és halálravált ábrázattal várom, hogy történjék már valami. Ráadásul a szám is tátva maradt.

-Lökd a többi közé, aztán gyere ide Bianca!

Szóval Bianca-nak hívják a vörös hajú kis boszorkát. De nem volrt időm gondolkodni, mert erős lökést éreztem a hátamon, és majdnem hasra estem. A kis Bianca belökött a csoport közé, Tristan pedig folytatta:

-Szóval akkor most mindenki megpróbál engem meggygőzni, hogy igenis, hasznomra válik, hogy magammal viszem.  Ha nem válik hasznomra, és a rabszolgapiacon sem tudjuk eladni, akkor...

-Akkor azzal mi lesz?-kérdezte az egyik nagyon fiatal hölgy közülünk.

-Egyszerű-mosolygott Tristan-Az itt marad az égő hajón.

A kalózok vigyorogtak, ,,élljen"-eztek, és a kardjaikkal a levegőbe bokszoltak, mi pedig annyira összehúztuk magunkat, amennyire csak tudtuk.

-LIBASOR!-kiáltotta Tristan, és vigyorogva nyugtázta, hogy mindenki ugrik egyet ijedtében, és azonnal libasrba rendeződik. Tristan hozatott az egyik kalózzal magának egy asztalt, egy széket, papírt, tintát, tollat, és a kígyózó sor elejére ült. A sors pont úgyhozta, hogy pont Camilla és Roland mögé kerüljek. És csak egy ember volt a mi kis triónk előtt. De legalább hamarabb túlleszünk rajta, és először tudhatjuk meg, hogy mit fog velünk csinálni Tristan. A nagyon fiatal ifjú aki előttünk állt remegett mint a nyárfalevél.

-Nos...szia!-köszönt Tristan a fiúnak először szépen de aztán ráüvöltött:

-Állj egyenesen fiam! Húzd ki magad. Úgy! Szépen katonásan.-mondta, felállt, és a fiú előtt az sztalra támaszkodott.-Bianca! Kérelk...írj addig.

-Értem-mondta a kalózlányka, és helyet foglalt Tristan mögött.

-Szóval. Ne színészkedj már itt nekem. Húzd ki magad. Nem kell remegni. Nem bántunk.-mondta Tristan, de rögtön kijavította magát, amikor Bianca megkocogtatta a vállát, és jelentőségteljesen rá nézett:

-Úgy értem... hogy bántunk...inegn, mert kalózok vagyunk, és... csak azt akartam mondani, hogy ne remegj. Igen.

Kérdően nézett Bianca-ra, a lány pedig mutatta neki, hogy forduljon a még mindig reszkető fiú felé.

-Szóval. Hogy hívnak?

-Pe-peter-nek u-uram.-válaszolta a fiú, már kevésbé remegve.

-Értem. Írod Bianca?

-Anélkül is írom, ha nem kérdezed meg még vagy háromszor.

-Rendben-fordult újra Peter-höz.-Hány éves vagy Peter?

-Tizenkilenc, uram.

-Ó! még túl fiatal. Nem baj. És? Hova valósi vagy?

-Angliai. Londonban élek.

-És mihez értesz? Mit csinálsz? Miért venném hasznát annak hogy magammal viszlek?

-Hát...hát-kezdte a fiú, már telljesen lenyugodva.-Három nyelvet bszélek tökéletes az anyanyelvemen kívül.

-Ó!-nézett nagyot Tristan-milyen nyelvek ezek?

-Spanyol, Francia Német, és Japánul egy picit. Meg persze Angolul az anyanyelvemen.

-Értem. Bianca?

-Mi van?

-Szerinted? Magunkal vigyük Peter-t?

-Tőlem!

-Peter!-fordult vissza a fiúhoz Tristan-Kincs vagy! Úgydöntöttem, magunkal viszünk. Bob! Bobby! Vigyétek el! Azonnal jött két izmos, erős, izzadt fickó, és elvitték a megkönnyebbülten sóhajtozó Peter-t.

-Következő…hölgyem…

,,Próbál úriembernek tűnni,gondoltam magambam dühösen, pedig nem más mint egy tengeri patkány”

-Neve?

-Camilla uram.

-Á! Camilla! Írtad?-fordult Bianca-hoz.

-Tristan! Ha még egyszer idefordulsz, én esküszöm, hogy…

-Jól van, értem. Szóval Camilla. Hova valósi hölgyem?

-angliai vagyok uram.

-Anglia! Szép hely! És mivel foglalkozik?

-Egész kicsi korom óta vagyok komorna. Ígyhát, gyakorlatilag mindennel. Házimunka, sütés, főzés, takarítás…ilyenek.

-Rendben. Szerintem hasznát vesszük magácskának. Bob! Bobby! Kísérjétek el a hölgyet!-megjelent a két kalóz, és eltűnt Camilla-val. Most jött Roland. Utána pedig én. Nem tudom miért, de egy kicsit sem féltem.

-Következő, igen. –Tristan tetőtöl talpig végigmérte a férjmet.-Te Francia vagy igaz?-úgy mondta ki a szavakat, mintha mindjárt elhányná magát.

-Igen-mondta Roland, az orrát még a szokásosnál is magasabbra tolva, és önelégülten mosolygott. Sőt, még azt sem vette észre, hogy letegezték.

-És nemes igaz? -Igen. -És nagyon gazdag vagy…igaz?

-Igaz.

Tristan bólogatni kezdett: -És borzasztóan csúnya…igaz? -

Iga… Na de kérem!-Bianca hátul hangosan fölnevetett-Hogy van mersze… maga senkiházi…maga pofátlan…maga…-de nem tudta tovább folytatni, mert Tristan parancsára egy izmos, gorilla ment Roland elé, s vert az orrába. Roland orra nagyot reccsent, és elkezdett ömleni belőle a vér.

-Zsebkendőt?-nyújtotta felé Tristan mosolyogva a zsebkendőét.

-Igen-vette el Roland, s szorította az orrához a finom vászondarabot. -Nos…tehát…Neved? -Roland...

-Roland la Csúf?

-Nem Roland la…-kezdte volna a férjem, de látta hogy az izmos gorilla megmozdul, ezért jobbnak látta csendben maradni.

-Értem.-mosolygott Tristan- Szóval Monsieur Csúf –Bianca megint felnevetett- honnan származik?

-Francia vagyok, de Angliában élek.

-Értem. És mivel foglalkozik Monsieur?

-Sok mindennel. Kitűnően vívok, beszélek Franciául, és a stílusom… -

Hát az förtelmes-morogta a foga alatt Tristan, alig érthetően.

-…pompás... az egész világot bejártam, ezért nagyon tájékozott vagyok, és…

-Jól van. Jól van. Azt hiszem hasznunkra lehet Monsieur Csúf. Bob és Bobby! Vigyétek el!-Amikor Rolandot elvitték, én következtem. Amikor Tristan meglátott, falfehér lett az arca, kidülletsztette a szemeit, és ezt suttogta:

-Elizabeth? Az…az meg hogy lehet?

-Úgyértem-mondta amikor vissza tért a valóságba-bocsánat szóval…Hölgyem…Mi a neve? Nagyot néztem: Mit csinál? De azért válaszoltam:

-Nem kell udvariaskodni. mert ön nem rég mondta, hogy rabszolga leszek. és egy rabszolgával ne bánjon úgy, mint egy úriember…,  ezért hát…kérem! tegezzen! uram!

 -Rendben van-grimaszolt tristan-akkor mi a neved?

-Isabella uram!

-Értem! És mi a vezeték neved?

-La…

 -La Csúf? Szóval akkor Madame Csúf-hoz van szerencsém? --Nem, uram a nevem La Fleur. Az előbbi úrnak vagyok a felesége, és nagyon nagyon szeretem.

 -Szóval útálod.

-Nem! Szeretem!  

-Jól van! Jól! -És Bella, vagy Isa? Netán Bell?

-Izabella-mondtam nyomatékosan.

-Isabella. Mivel foglalkozol Isabella?

-Hát…-itt elbizonytalanodtam-igazából semmivel. Jól van, akkor mihez értesz? -Én igazából semmivel, de tudok varrni, zongorázni, és…és… Hirtelen nagyon megijedtem. Miért csináltam ezt? Miért nem viselkedtem úgy mint Camilla? Úrihölgyhöz méltóan? Esélyem sincs, hogy megmeneküljek. Hirtelen…megláttam magam, mint ahogy az égő hajón állok, és esélyem sincs, hogy túléljem. Mert ha kiugrok a hajórol akkor pedig megfulladok. Ezt elképzelve sírvafakadtam, és visszatértem a valóságba; Tristan előtt állok és zokogok.

-Istenem-temette kezébe az arcát a kapitány.-Bianca! Kísérd el! Vele majd a végén foglalkozom. Bianca felállt, megfogta a kezem,  és átsétáltunk a kalózhajóra, az ablakosn kabinba…a kapitány kabinjába. Ott leültetett egy ágyra, magával szemben. Ő egy díványon ült. Egy ideig sírtam, aztán abba hagytam. Bianca mindvégig engem figyelt. Egy kis idő múlva megkérdeztem:

 -Ő…Ő az apád vagy a...társad…vagy kid?-nagyon szerették egymást, ezt azonnal észre vettem.

-Nem hiszem hogy ez rád tartozna. Mondjuk úgy, hogy az apámnak tekintem.

-Értem. Bocsánat.

 Nem tudom, meddig ültünk szótlanul, amikor benyitott Tristan, és egy nagy sóhajtás kíséretében, ledobta megát arra az ágyra, aminek a végén én kuporogtam.

-Hát te mit keresel itt?-kérdezte meglepődve, de eztán a homlokára csapott:

-Ja!...Bia adj már neki valamilyen rendes ruhát.

 -Muszáj? Nekem is alig van, és…

Ekkor közbeszóltam:

-Hé! Nekem is vannak ruháim! Mind, egytől egyig a lakosztályomban vannak…

-Azt kötve hiszem.-mondta Bianca-Már biztos az összeset elvitte onnan Linah, Dinah, és Porcya…

 -Kik?

 -A többi kalózlány. De Tristan…

-Nézz már rá! Alig van rajta ruha-vigyorgott, én pedig gyilkos pillantást vetettem felé. Amíg Bianca a ruhái között turkált, addig Tristan kikérdezett: -Szóval? Mivel foglalkozol?

-Semmivel. Nem dolgoztam sosem. Nemesi család tagja vagyok.

-Értem...akkor...mikhez értesz?

-Hát...Beszélek Franciául, tudok varrni, hímezni...

-Azt én is.-kiabálta át Bianca, de Tristan leintette: -És még? -Tudok zongorázni, meg ilyenek. Kisasszony órákra jártam. -De... azt ugye te is tudod, hogy így nem vihetlek magammal.-mondta, én meg fájdalmas arccal bámultam a földet.-Jól van. Isabella, holnap majd eldöntjük, hogy mi legyen veled.-mondta, s bátorítóan megérintette a karomat.-Bianca?

-Hm?

-Kürtöld szét, hogy gyűlés lesz. Ma este.

-Oké-kiáltotta a kalózlányka, átrohant a termen, s kiment. De azonnal vissza is kiáltott:- -Bell! A ruháidat az ágyra tettem.-és kiszaladt.

-Isabella! Öltözz át, azután gyere! Kerítünk neked szállást.

¤

A ,,szállásom” penészes szalmából állt, de ez is jobb, mint égni a hajón. Úgy látszott Tristan elfelejtett engem, és nem döntött afelől, hogy mi legyen velem. De nem bánkódtam miatta. De azzal igenis törődtem, hogy a kezemet a falhoz láncolták, és hogy Tristan az összes mozdítható tárgyat lehozatta a hajóról, élükön a drágaköves ékszereimmel, amiket Rolandtól kaptam. De megpróbáltam a jó oldalát nézni. Csak egy baj volt; hogy nem volt jó oldala.

¤

 

Tristan és a többi kalóz a fedélzeten állt. A szél felborzolta s a szép arcába fújta a haját az ifjú kapitánynak. A többi kalóz között állt Bianca a szeplős kalózboszorka, Bob és Bobby a két iszákos kormányos, Dorim a szakácsné, Lynah és Dynah az ikrek. És itt volt Tristan néger ,,gorillája” is, aki el sem mozdult mellőle, és leste minden parancsát.

-Nos, mint látjátok-kezdte Tristan-a zsákmány sok. Ezen a hajón csupa olyan gazdag ember utazott, aki volt elég bolond ahhoz, hogy ne hozzon magával külön testőrt. Sokan, sokat fosztogattatok, és a nagyobb értékeket pedig betesszük a közös értékeink közé, amik csak majd a zsákmány osztásnál találnak csak gazdára. Na szóval, mit hozott a Queen of the Caribeen-ről Bob, és Bobby?

-Mi...szóval mi...hát...igazából...-kezdte remegő hanggal Bob. -Mi van?

-Mi... hát...szóval, mi már elfogyasztottuk....-folytatta Bobby, szintén motyogva.

-Hogy mi?

Tristan szúrós tekintettel nézett rájuk.

-Szóval...amennyi ital csak volt a Queen of the Caribeen-en, azt mind elhoztuk, és...szóval megittuk. De... ha boldogít a tudat, akkor elmondom neked, főnök, hogy ennél finomabb és, jobb borokat soha életünkben nem ittunk, mint amik ezen a hajón voltak, és..-folytatta a két kormányos, de Tristan még szúrósabban nézett rájuk, mire mindkettejüknek a torkán akadt a szó. -

Nos, jól van. Semmi baj. Semmi baj. Jól van.-próbálta nyugtatgatni magát a kalózkapitány.-És? Mit szereztél te? Dorim?

A termetes ősz szakácsné előállt, s felmutatott egy faragott, aranyozott nyírfatükröt, egy selyem-bársony ruhát, egy gyöngysort, és még sorolhatnám. Kincseit a kötényéből a Tristan előtti kincses kupacra szórta. Tristan azt mondta, hogy mindent amit raboltak, rakjanak a fedélzet közepére, onnan kiválogatják a nagyobb értékeket, leviszik a kicsestárba, s azok majd csak a zsákmányosztáskor találnak gazdára. Bár a többi kalóz vonakodott ez ellen, nem szólhattak egy szót sem; a kapitányuk szava szent volt. Ígyhát Tristan előtt már egy nagy halom kincs hevert, ami folyamatosan gyarapodott. A végén a fél fedélzetet betöltötte az arany, ezüst, és egyéb drága holmik garmada. Amikor már minden kincs a lába előtt hevert, Tristan ezt kiáltotta:

-Testvéreim! Mit ígértem nektek? Ha megszerezzük a hajót, s megnyerjük ezt a csatát? -Aranyat!-harsogta a néger ,,gorilla” akit sokan most hallotta először megszólalni.

-Azt is, de én most másra gondoltam.

-Bort!-kiáltotta Bob.

-Szép, és drága ruhákat!-kiáltotta Linah, és Dinah.

-Zenét!-harsogta egy fogatlan vén kalóz.

-Húst!-emelte fel a hangját Bobby.

-Mulatozást!-hangzott fel Bianca hangja.

-Szórakozást!-bömbölte Dorim, a szakácsné.

-Így van!-kiáltotta Tristan.-Ma egész este mulatunk. Úgy hallottam, van néhány főzni, és zenélni tudó fogjunk. Ma minden hordót megnyitunk,...

ÉLJEN!-kiáltotta Bob, és Bobby

-...És mindenki annyit ehet és ihat, amennyit csak akar.

-ÉLJEEEN!!!-kiáltotta erre már az összes kalóz

-Hozzátok ide azt a hegedülni tudó ifjút! Meg az összeset, aki játszik valami hangszeren-kiáltotta, illetve üvölte Tristan.

¤

Minket, mármint a Queen of the Caribeen utasait levittek gályarabnak, amíg partot nem érünk, hogy ott majd eladhassanak bennünket. Az a pár óra is borzalmas volt, amit itt eltöltöttünk. Gyakorlatilag semmit sem ittunk, ettünk, ráadásul korbácsoltak is. Na jó a nőket nem, de az is gyalázat, ahogy a férfiakkal bántak. Ráadásul nem is aludhattunk.

Úgy hajnalhoz közeledve aztán átvittek minket a fedélzet végébe, hogy ott kiválaszthassák azokat az embereket, akik részt vehetnek a mulatozáson, mert van valami olyan tudásuk, ami szórakoztatja Tristant, és a többi kalózt. Engem is felvittek, a többi utassal együtt, bár semmi nagy dologgal nem tudtam szolgálni. Camillát elvitték főzni, Rolandot pedig vívni, s a viccesebb kedvű kalózok meg kiálltak ellene.

Éjjel csontig hatolóan hideg volt, de én nem fáztam abban a vászon nadrágban, a vászon ingben, a bársony kabátban, és a bőrcsizmában, amit Bianca adott nekem. Nem értettem, hogy a drága bársony kabátot miért adja oda, de ő azt mondta, ő rá úgy is nagy volt, így hát elfogadtam. A vérvörös selyem hálóingemet zászlónak használják. Eleinte nem értettem miért, de Bianca ezt is megmagyarázta:

,,-Figyelj! Ha egy kalóz fekete zászlót tűz ki, az azt jelenti, hogy megkegyelmez azoknak, akik átadják a rakományukat, és a hajójukat. De ha vörös szászlót, akkor nem kegyelmez senkinek. Érted?”

Mivel vörös zászlójuk nem volt, a hálóingemből Dorim a szakácsné varrt egy picit csálé, össze-vissza zászlót. Szerintem szánalmasra sikeredett, de a többi kalóz szerint megteszi ez is.

Most éppen a fekete szászló virított, alatta peidig a győzedelmi ünnepség folyt. A kalózok és Tristan mulatozására csak a zene, és a  kiabálás utalt, mivel a maradék rabot vissza vitték, és odakötözték a többi gályarab mellé.

Szerencséren most befejezhetjük az evezést, és aludhatunk, mert feltámadt a szél. S én pontosan ezt akartam: pihenni, pihenni, pihenni…

¤

Tristan és a legénysége a fedélzeten állt, és volt aki evett-ivott, volt aki táncolt, és volt aki csak nézte, ahogy a többiek megvívnak Roland La Fleur-rel. Lényeg hogy mindenki jól érezte megát.

Csak egy valaki volt, aki inkább felmászott az egyik árbocra, és a csillagokat nézte: Tristan. Mostanában nagyon furcsán viselkedik, bár senki sem tudja, miért. Még a társainak sem mondta el. Az egyedüli aki tudta, az Bianca volt, de ő senkinek sem mondta el senkinek. Pedig az összes kalóz ezen gondolkodott. Kivéve a ma estét, mert ma este mindenki mulatozott. Még a sánta, fogatlan kalózok is beálltak táncolni. Időközben még fogadásokat is kötöttek a Rolanddal vívókra, s a részegebbek még egy-egy testrészüket is feltették.

Bob-nak, és Bobby-nak, a két iszákos kormányosnak az ünneplés alatt is figyelniük kellett volna a hajóra. De ők ketten, ha csak egy pohárka rumot is meglátnak, már elvesztik az eszüket, hát még ha egy egész asztal meg van rakva a Queen of the Caribeen-ről hozott (maradék):finomabbnál finomabb, drágábbnál drágább, régibbnél régibb italokkal. Bob, és Bobby csak két óráig bírt dolgozni, s útána rávetették magukat az italokra, s ételekre. Így mire arra került a sor, hogy tényleg fontos lett volna, hogy irányítsák a hajót, ők már részegen aludtak az egyik árboc tövében.

¤

 

Az éjjeljel rettentő viharra ébredtem. A hajót, csak úgy dobálta a tenger össze-vissza, és a kalózhajó olyan hangokat adott ki, mintha menten ketté akarna törni. Most kelet felé, Új-Hollandiába tartottunk, de úgy tűnik, már nem fogjuk elérni. Még sokáig hánykolódtunk, amikor észre vettem, hogy nincs körülöttem senki. A többi rabot biztosan már felvitték. De most veszem csak észre, hogy a pad alatt fekszem reszketve. Ráadásul, az utólsó legsötétebb sarokban vagyok, így hát nem csoda, ha itt hagytak. ,,Úristen, gondoltam, meg fogok fulladni!!” Hisz’ a kezem még mindig oda van láncolva a hajó falához. Velőtrázóan üvölteni kezdtem:

 

 

 

 

-SEGÍTSÉG! CAMILLA! ROLAND! VALAKI!

 

 

A félhomályba burkolózó helységben, csak a fenti kiabálásokat lehetett hallani, és az esőt, meg a hajó ropogását. Semmi sem utalt arra, hogy valaki is meghallott volna, ami nem is csoda, hisz’ az eső, és a szél üvöltése, mindent annyira elnyom. Senki sem keresett. Hirtelen nagyon fáradtnak, és gyengének éreztem magam. És olyan egyedül voltam. Ajaj! A hajó egy az eddigieknél hatalmasabbat reccsent. Hirtelen valami hideget, és nedveset éreztem magam alatt. Jaj, ne! A víz elkezdett beszivárogni a hajóba. Ez azt jelenti, hogy a hajó már félig elsüllyedt, hogy ha már hozzánk, gályarabokhoz is elért a víz. Megfogok halni! Most már semmi kétség. Gyorsan felkeltem hát, de a víz így is elér! Azért még felálltam a pad tetejére, és sírvafakadtam. Vajon milyen a halál? Vajon fáj? Hát biztos nem kellemes, de… Nem akarok meghalni. Na, mindegy, gyorsan elrebegek egy imát, aztán lesz ami lesz. A sírástól teljesen elgyengültem, és a térdeim is felmondták már a szolgálatot, úgyhogy összerogytam, és facogva, félájultan motyogtam el azt az imát. . Hirtelen erős füstszag csapta meg az orromat.

 

 

 Ó, ne! a víz már a térdemnél jár! Fejemet az ablakként használandó rácsnak támasztottam , és csak hallgattam az esőt, s keservesen zokogtam. Hirtelen nagy zörejt hallottam, és oda fordítottam a fejem. Hirtelen erős, tompa fájdalmat éreztem a fejemen. Bevertem az egyik rácsba. Ájultan zuhantam a vízbe, de előtte egy elmosódott alak körvonalát láttam, aki egyre csak egy nevet kiabált:

 

 

-Elizabeth! Elizabeth ne félj, ki mentelek, meg…megmentelek. Itt vagyok.

 
Ájultan zuhantam a vízbe, de ezt még éreztem, hogy az alak elkap, azután egyetlen pisztoly lövéssel megszabadít a láncaimtól. Azután felúszik velem a fedélzetre. Tudtam már, miért éreztem füst szagot. Az egész hajó fedélzete égett. A megmentőm átugrált az égő hordókon, és az egyik kidől árbocon, s a tengerbe ugrott velem. Körübelül két percig tartott a kezében, és próbálta magát is fenntartani az óriási hullámok miatt, utána egy arra úszó farönk – vagy micsoda- megtartotta őt, s engem is. Az egyik kezével magát tartotta, a másikkal engem. Már az is csoda volt, hogy ezeket megéreztem, és még pont annyi lélekjelenlétem volt, hogy félig kinyissam a szemem, s megnézzem, hogy ki az én titokzatos megmentőm. Szent ég! Tristan az. Vajon miért kockáztatta az életét…miattam? Hisz’ csak egy rab vagyok. Akit el fog adni. Mármint ha megmenekülünk. Csak egy fél órát bírhattam ki úgy, hogy ne ájuljak el. Utána egyszerűen csak belezuhantam. Még meg sem köszönhettem. Nem is lett volna rá erőm.

 

 

II. RÉSZ

,,SE ÉLELEM, SE SZÁLLÁSHELY"

KB. 1783 NOVEMBER 5.

 

 

 

 

Azt hiszem egy fél napig hánykolódtunk, de lehetett akár pár óra is. Nem tudom. Arra ébredtem, hogy valaki a mellkasomon fekszik, és kiabál:

-Kisasszony...Jaj, kisasszony! Keljen fel! Kérem!

De nekem nem volt kedvem felkelni. Inkább aludnék még egy kicsit. Várjunk csak! Mi ez itt alattam? Csak nem homok? És miért vagyok vizes? És miért tűz a nap annyira? Jól van, ezt át kell gondolnom...víz, eső,tűz, süllyedő hajó, Tristan, aki megmentett,és hogy majdnem meghaltam... Úr Isten! Lehet hogy már meghaltam? Egy rémült kiáltással nyitottam ki a szemem, s ültem fel hirtelen. Félig fel is álltam ugyan, de a tegnapi fejbeütésem elég erős nyomot hagyott rajtam. Hátra zuhantam, de két erős bár vékony női kéz kapott el, és támogatott hűs árnyékba. A hátamat valami érdesnek támasztotta, s a fejem még mindig lüktetett. Az előbb nem volt időm körülnézni, de most már látom hogy egy hatalmas szigeten lehetünk. Jobbra tőlem Tristan, és a kalózok bámultak rám, balról Camilla aggódó arcát láttam. Bátorítóan, és hálásan rámosolyogtam, de a mosoly azon nyomban lefagyott az arcomról, amint megláttam, mi van a hátam mögött; Queen of the Caribeen utasai közül alig 75-en maradtunk, a több mint 250-ből .Ezek szerint a többi mentő akció nem sikerült olyan jól, mint az enyém.

¤

Körülbelül fél napja lehetünk itt. Ha az elkövetkezendő napokat nézzük, akkor elég nagy válságban vagyunk. Égető vízhiányban szenvedünk, és a felderítőink még nem tértek vissza.

A feszültség egyre növekszik, a kalózok és köztünk. A felderítőcsapat elég sok főből állt, ezért kevesen maradunk. Csak én, Camilla, Roland, Dorim, Bob, Bobby, Bianca, Lina, Dina, és még körülbelül öten rajtunk kívül.

Vajon hogyan kerülök haza? Kérdésemre már másnap megkaptam a választ. Az itt maradt embereket Tristan összehívta egy amolyan...Hogyan is nevezte? Igen. Egy helyzet-megbeszélésre. Egy pálmafákból álló lugasban körbeültünk. Tristan felállt, és járkáni kzdett a csoport körül:

-Nos, mint látjátok, a helyzetünk nem jó. Jobban mondva, rosszul áll a szénánk. A felderítőcsapatnak már néhány órája vissza kellett volna térnie,vizünk nincs, és az a pár palack rum is-amit Bob és Bobby mentett meg-eléggé megcsappant. De össze kell tartanunk. Ki kell találnunk valamit, hogy el tudjunk menni innen. Azt ajánlom, építsünk egy hajót.

Néhányan susogni, dörmögni kezdek.

-Egy hajót!-mondta fontoskodóan Bianca. -Tritsan van fogalmad róla, mekkora munka ez?

-Van jobb ötleted?-kérdezte Tristan kicsit ingerülten.

-Nem, de...ez őrültség! Nagyon kevesen vagyunk, még a felderítő csapattal együtt is. Ráadásul az itt maradtak nagy része is olyan nő , aki még egy szalmaszálat se tett keresztbe életében.-itt jelentőségteljesen rám nézett.

-Na, álljon meg a menet!-csattantam fel.-Semmit sem tudsz rólam, úgyhogy...

-Na de kisasszony...-szólt közbe Camilla,de az ő mondandójába is bele kotyogak:

-Drágám, elég csak rád nézni. Jobban mondva rátok.-és itt Caribeen utasaira nézett. Sokan közülünk merészen fölpattantak.

-Nekem ne beszéljen egy olyan kis cafka, aki tolvajlásból él.-vágtam vissza, és diadalmas mosollyal nyugtáztam hogy a többi kalóz felpattan. Egy null ide. Vagy nem; a kalózok szemében gyilkos fény gyulladt ki. Kivont karddal közeledtünk feléjük, ők pedig botokat ragadtak. Közben a többi sértés hurrikánként söpört végig, mindkét ellenfélen. A sértések káromkodássá, a káromkodás pedig verekedéssé, és ordítozássá fajult.

-Elég legyen!-kiáltotta valaki a távolból, de lehet, hogy csupán képzelődtem. Én is csíptem, rúgtam, ütöttem, haraptam a kalózokat, de valami megállított minket. Valaki elsütötte a pisztolyát, s a hangja kibírhatatlan üvöltéssel szelte ketté az eget.

-Elég volt!-üvöltötte Tristan. Valószínűleg ő sütötte el a pisztolyt is.-Fél lábbal vagy megnyomorítva senkinek sem vesszük hasznát. Pláne ha halott. Erre most nincs időnk. Vészhelyzet van. A hajót megépítjük.-itt körbenézett rajtunk.- Vagy...van valakinek jobb ötlete?

Senki sem válaszolt. Abban az egy percnyi szünetben amikor gondolkodtunk,hogy mi legyen a teendő, hallottam meg először. Olyan volt, mintha forrna a víz. Észak felé fordultam, s akkor sokkal erősebben szólt. Egy óvatlan pillanatban kereket oldottam, és elindultam északnak. A hang a vulkán felé vezetett. Bár Tristan figyelmeztetett hogy ne menjünk arra, de én úgy éreztem, követnem KELL a hangot. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, ezért lehet, hogy egy teljes óráig, vagy csak pár percig gyalogoltam. Bár feltételeztem hogy órákig, mert a sziget hatalmas. Én pedig nagyon apró vagyok. A fortyogó hangot egyre jobban hallottam, és lassan az áthatolhatatlan sűrű esőerdő is kivilágosodott. Akkor léptem egyet, és... egy aprócska tavat láttam elterülni a vulkán lábánál. A tó fölött egy indiai ruhás, turbános alak lógott. Az arca karamell színű, és nagyon vizes volt. Vagy izzadt? Belekapaszkodtam a reménybe, hogy nem egy halott ember van előttem, de csak álltam. Álltam, és mozdulni sem bírtam.

Akkor hirtelen kinyitotta a szemét. Azt hittem a szívbajt hozza rám. Bizonyára arra figyelt fel, hogy meghallotta lépteim hangját.

Úgy láttam egy magas fára van felakasztva, de szerencsére csak a derekánál fogva. Csak a keze és a lába volt megkötözve. A körülbelül harmincöt éves lehetett. Akkor láttam meg, hogy a hosszú kötélen sok-sok papagáj, és egyéb színes madár ugrált. Jézusom! Ha elszakítják a kötelet, akkor az indiai meghal. A kis turbános alak zökkentett vissza:

-Kérém! Segítsén! Ném bírom á mélégét...és á mádárákát sem.-fejével e szárnyasok felé bökött. Akkor nagyon melegem lett. A kis indiai azért ilyen izzadt, mert alatta a tó forr. Akkor ez az a hang. Az indiai férfinak enyhén orrhangja volt, és furcsa, keleties akcentussal beszélt. Csodálkoztam hogy beszél angolul, még akkor is, ha egy picit töri a nyelvet.

-Ő...hát... kezdjen el előre, hátra lengeni.-kiáltottam neki.

-Már próbáltám. Dé ném vált be. Még á kotél el fog szákádni. Túlágosan szét ván jóve.

-Hát...akkor tartson ki. Idehívom a társaimat

-Ó, hát társái is vánnák? Orulok. De nem. Nm hiszem hogy jó otlet lenne. Hisz' már csák pár perc, és én lezuhánok.

Kétségbeesetten kiáltottam fel. De akkor eszembe jutott, mit is lehetne csinálni; elkezdtem mászni a fára, amire az indiai fel volt kötve. Másztam, másztam, de hamar leestem. É jól beütöttem magam.

-Végye le a csizmáját, és egy indát dobjon fel az egyik ágrá. Kápászkodjon az indábá, és másszon fél. Akkor z indát úrjrá dobjá fél, és gy tovább.-segített a bajba jutott.

-Értem! Köszönöm!

De előtte kerestem egy lapos, éles követ, s beletettem a zsebembe. Hamar találtam egy indát, ami korábban leszakadt, és szóról szóra azt csináltam, amit amit az indiai mondott. Sikerült!Másztam egyre feljebb, s már csak egy ág lett volna hátra, amikor félre léptem, és leestem. Nagyon megütöttem magam, és nem akartam felállni. De az indiai ezt kiáltotta:

-Kérém! Nincs sok iéjé...és nékém sincs.

Újra neki veselkedtem, és ezúttal felértem. Féltem ugyan, hogy leesem, és alulról a víz fortyogó hangja hallatszott, de tudtam, hogy valakinek szüksége van rám.

Mikor pontosan az indiai fölé értem, ezt kiáltottam neki:

-Van egy ötletem! Először is hintázzon előre hátra,...

-Hiszén ákkor léésém...

-Aj...tudom!De jobb ötletem nincs!

Az indiai elkezdett hintázni, s én elhessegettem a madarakat. Amikor már nagyon nyikorgott a kötél, lehajoltam, megfogtam, és a kezem fölött a lapos kővel elkezdtem váni a kötelet. Az indiai éppen hátul van...s én plusz lendülettel segítettem neki, az elszakadt kötéllel előre repült. Repül...repült, és csak remélni tudtam, hogy nem a vízbe esik bele.

Szerencsére kívül esett a víztől, s így megmenekült.

-Kapja el a követ, s szabadítsa ki magát-kiáltottam, s a kis turbános ismerősömnek dobtam a követ. Az indiai elvágta a felső köteleit, nagy nehezen, de az alsót már nem sikerült.

-Jojjon le!-kiáltotta. Akkor vettem észre, hogy még fenn vagyok fán, s hirtelen ngon erős tériszonyt éreztem.

-Nem merek.-kiáltottam halálra váltan.

-Akkor ugorjon! El kápóm!

Hogy mi? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. És ha nem sikerül?

-Bízzon bénném! Én is bíztám mágábán!

,,Hát, jó.-gondoltam-Végül is, nincs veszteni valóm”

És leugrottam. Zuhantam,...zuhantam,...és egyenesen az indiaira estem rá. Mgmenekültem! És az indiai is. Felsegített, és ezt mondta:

-Nágyon koszonom, kedves holgy.- és meghjolt.

-Jaj, semmiség...mármint...szívesen....szóval...-dadogtam, mert őrülten boldog voltam, hogy végre segíthettem valamit.-Jaj, a lába.-kiáltottam, mert még mindig össze volt kötözve. Lehajoltam, és kioldoztam.

-Koszonom ezt is.- hajolt meg újra.-A névém: Hárún.- mondta egy újabb meghajlás kíséretében.

-Jaj, nem kell így hajlongani. Egyébként a nevem Isabella.

-Ó, hát ákkor kedves Isábell, hád vígyem ákárhová, ha kell ákár a hátámon is.- mondtam, s úja meghajolt.

-Ó, kedves,... Harun. Nem kell igazán, s ezt a jhajlongatást is hanyagoljuk.- mondtam, s éreztem hogy elpirulok.

-Ákkor orokre húseges szolgája vágyok...

-Harun, én igazán...

-Kérém, éngédje még. Kérém! Így szólnák á torvényeink.

-Honnan jött?-kérdeztem, miközben elindultunk a pálmalugas felé.

-Kérém! Tegézzén, és rendelkezen velem, a kédvé szérint....

-Harun...

-Mert áhonnan én jottem...

-Harun...

-Ott a torvenyeink szérint...

-Harun!-ismételtem meg immáron ordítva.

-Szóljon csák, kedves holgy!

-Harun, én azt hiszem kölcsönösen kisegítettük egymást.

-Hogy? Kolcsonosen kisegítettuk?

-Igen.

-Hogyán?

-Úgy, hogy te elkapál engem a fáról, én pedig megmentettelek. Világos?

-Világos...de kkr húseges baratja had légyék...

-Rendben, de akkor semmi hajlongás, és tegezz! Jó?

-Réndbén ván.- kiáltotta, és elmosolodott.

-És? Honnan származol?

Úgy tűnt, Harun habozik.

-Figyelj, ha nem akarod elmondani, nem muszáj...-kezdtem megértően.

-De...DE. Egy igzi Bárát minent megoszt, másikkál...Téhát...


 

Harun története

 

 

Harun egy indiai császárnő, Fhároki fia, s egyetlen örököse. Harun, és a népe egy óriási szigeten élt, a csendes-óceán közepén. De erről a többi emberek nem tudtak. Pontosabban tudtak; szigetük egy legenda. De hogy ez a legenda igazi? Bolondság.- mondanák. Vagy mégsem?

A szigetet messze,egy örvényekből álló kör veszi körül. Harun népe csak ...-nek, azaz örögi körnek nevezi. Így élve senki sem jut be oda. Egy hajó sem. De ha az örvény nem lenne elég, akkor ott van, hogy egy óriási buborék van a sziget körül, ami elrejt mindent.

Ez a sziget állítólag, valaha Indiában volt. De a legenda szerint Buddha kiszakította ezt a részét onnan, mert a papjaik nem végezték rendesen a szertartásokat, és az emberek szerinte nagyon bűnös életet éltek. Nem ő, ha nem egy másik istent imádtak. Azt mondta, hogy ha ennyire tisztelik azt az istent, akkor jussanak ki a szigetről, és szerezzék meg az ősi, több mint1000 éve elveszettnek hitt kincset, a ...-t, azaz a hold buddhát, s illesszék be a legszentebb oltárba, ami egy vulkán közepében van. Akkor az örvények eltűnnek, s újra lehet majd látni a szigetet. Sőt állítólag azt is megígérte a szigeti indiaiaknak, hogy egy hidat emel a szigetük, s India között.

Sajnos most s sziget északi, déli, keleti, és nyugati, része háborúzik, s az asszonyok és a gyermekek nem tudnak elmenekülni.

Így Harun édesanyja, és néhány varázsló, kuruzsló és jósnő össze ült, hogy kitalálják, mi legyen...

-Éngém válásztották ki, hogy megmentsem á népunket. Egy rosz varászlát miátt kerultem idé. Dé úgy látszik, az ányám mágiájá mégsém volt olyan rossz. A Buddha, ami mellékesen jade-ból van, itt van. Érzém. De széréncsétlénségémre, bé tévdtém égy indián csoportbá. De ném hiszém hogy fálu volt, mert nem láttám házákát. Valszínuleg kannibálok is volták...

-Mi?

-Igen-Igen. De engem nem ettek meg, mert a bom hasonló volt az övékkel, de ázthihették,hogy kém vagyok, vágy ilyesmi, ezért inkább á fortyogó víz folé rákták, a kotelekre magvakat ragasztottak, és...

,,Várjunk csak? -gondoltam-. Ha itt indiánok vannak, akkor valószínűleg már elérték Tristanékat, és...NE! Figyelmeztet nem kell őket”

-Harun!-kiátottam.

-Tessék, kedves holgy...

-Futás!

-De...

-Majd útközben elmesélem...

zt út tbbi részét olyan gyorsan tettük meg, amilyen gyosan csak tudtuk, s közbn akadozva mondtam el Harunnak hy mért futunk, s a összes többit. Már éppen odaérkeztünk volna, amikor pisztoly lövést hallottunk.

Gondoltam, biztos Tristan lövöldözik megint, de amikor közelebb értünk a táborhelyünkhöz, akkor a bokrok rejteke mögül láttam, ahogyan több tucat indián állja körbe a csapatunkat. A mieink között több ismeretlen arcot is láttam, ezért -gondoltam- már biztosan visszatért a felderítő csapat is. Ráadásul sokkal többen voltunk. De várjunk egy percet! Akkor ki adta le a lövést? Megáll az eszem! Roland volt. Azzal a pisztollyal, amit én adtam neki, nászajándékként. Az működik? Úgy látszik igen. De... vajon még miket mentett meg a hajóról, helyettem. Mellette egy bőrönd állt, úgy hogy gondolom elég sok mindent.

-Menjetek arrébb, pimasz népség! -kiáltotta Roland.

-Pi...pi...mász?-kérdezte az egyik indián. Valószínű, hogy nem értette.

-Igen, pimasz. És civilizálatlan is.- bökött feléje, az ezüst markolatú sétapálcájával.- Szóval...-itt elővette a zsebóráját, ami nem ázott el, mert bőr tokban hordta- nem kevesebb, mint negyed órát késtünk, pedig már rég a fák feldarabolásánál kellene tartanunk. Úgyhogy ha most megbocsájtotok...-de észrevette hogy mostanra az egész indiánsereg őt állja körbe, és ujjal mutogatnak rá. Egyikőjük még a bajuszát is elkezdte húzogatni, de Roland rávert egy jó nagyot a lábára.-El a kezekkel, te vadember. Valószínűleg teljesen civilizálatlanok, durvák, pimaszok, és fejletlenek vagytok. És egyáltalán nem intelligensek És ha megengeditek...-s elővett egy fogkefe méretű fésűt, egy tükröt, s elkezdte vele a tönkre tett bajszát igazgatni. De a tükröt hirtelen kivette a kezéből az egyik indián, s maga felé fordította. Miután meglátta magát benne, felkiáltott, s leejtette a földre. Ugyan ezt az összes indián megcsinálta. Azután ránéztek annak a társuknak az ujjára, akinek megütötte az ujját Roland, s körme teljesen lilás színben játszott. Mindannyian felkiáltottak.

-Most pedig, ha nem haragszotok...-mondta Roland, s elpakolta a bajuszkészletét, s felvette a földre rakott pisztolyt. Az indiánok, szintre egyszerre hallattak egy ijedt ,,HU!”-t. Roland nevetve megpörgette a mutatóujján a pisztolyt.

-Féltek mi?

Az indiánok félre vonultak, s egy perc tanácskozás után a vállukra kapták Rolandot, s elrohantak vele. Csak későn vettem észre, hogy az indiánok pont felénk futottak, de szerencsére Harun félre rántott, egyenesen egy bokorba, így a hollétünk a rézbőrűek előtt titok maradt. Az indiánok hozzánk nagyon közel futottak el, hátukon az üvöltöző, fészkelődő Rolanddal. Amikor már eltűntek a szemünk elől, kijöttünk a bokor mögül. Tristan és Camilla szinte rám vetették magukat. De elsőként Tristan kezdett el beszélni, illetve üvöltözni velem:

-Megtudhatnám, mégis hol a csudában voltál? Bármi történhetett volna, és senki sem tudott arról, hogy elmentél, ráadásul engedélyt se kértél, se kaptál a távozásra, és...AH!

-Köszönöm az aggódást.-mondtam egy meghajlás kíséretében.

-Mi? Hogy én aggódtam? Dehogy is. De most már egy csapatban vagyunk, és valamiféle szabályrendszert kell...

-Szabályokat? Miféle szabályokat? Én egyről sem hallottam,...de rajta! Halljunk egyet!

-Hát...ő... jól van! Elsőként, mindig kövessük, amit a parancsnok mond...

-Komolyan? És ki a parancsnok ha szabad megkérdeznem?

-Istenem!-kiáltott fel Tristan, s az arcát a kezébe temette.-Hát, én.

-Tényleg?-mosolyogtam álszenten.-És ezt ki mondta?

-Hát ti,...mi...mindenki...

-Komolyan? Halljuk, -fordultam a többiek felé.-ki tudja úgy, hogy Tristan a kapitány?-mindenki feltette a kezét. -Értem. És ki, akarta úgy, hogy Tristan legyen a kapitány?- Csak a kalózok tették fel a kezüket, közülünk senki.

-Na jó rendben, elegem van-jelentette ki Tristan, s a karomnál fogva az erdőbe ráncigált.

-Hé! Eressz el! Vedd le rólam a kezed! Hé, te!-kiabáltam, miközben próbáltam kiszabadítani magam, a vasmarkából. De nem engedett. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Amikor elengedett, egy hatalmas fához lökött, s szembe fordított magával.

-Miért csinálod ezt?-kérdezte ingerülten.-Ki vagy te?

-Egy ember. És különben is. Miért tegezel?-kérdeztem vissza.

-És te?

-Én azért tegezlek, mert te is tegezel.

-De te csak egy rab vagy. Én pedig egy híres kalóz.

-Komolyan? Nem hallottam még rólad. És ide figyelj! Ezen a szigeten mi nem vagyunk rabok, ti meg nem vagytok a feletteseink. Elegem van. Mindenkinek elege van a folytonos parancsolgatásaidból. Nem vagy főnök világos? Elegünk van abból, hogy mást se hallunk, csak hogy: Csináld ezt, csináld azt. Táncolj, ahogyan én fütyülök, és...-még épp idejében vettem észre a kezét, ami magasban volt, hogy lesújtson rám. Egyre jobban közelített az arcomhoz, de még pont idejében eltudtam kapni, s még magam is csodálkoztam rajta, hogy megállítottam Tristan kezét.

-Nem merészelj hozzám érni. Világos?-mondtam csípősen.

-Na jó, ide figyelj! Nem szoktam nőket megütni, de te tényleg kihozol a sodfromból. Nekem is elegem van. Smmi kedvem hozzá, hogy ekkora terhet cipeljek a vállamon, mint hogy a te kis kényelmes pereputtyodat kiszolgáljam, plusz a hajó építése sem gyerek játék. Úgyhogy ha még egyszer keresztbe teszel nekem, akkor azt nagon megbánod.-mondta lassan és ingerülten, miközben egyre közelebb jött hozzám a fejével, és végül már csak milliméterek hiányoztak ahhoz, hogy az orrunk össze érjen. A csuklómat még mindig szorította, de most elengedett, s én halálra váltan rogytam le a földre. Tristan hátat fordított nekem, és elindult, de én utána kiáltottam:

-Ki az az Elizabeth?

Ő azonnal megállt, de nem nézett hátra.

-Nem hiszem hogy közöd lenne hozzá.-mondta fagyosan, s ment vissza a pálmalugasba.

¤


A kalózok nagyban dolgoztak valamin az elmúlt napokban, s azt is elmondom, hogy min. Egy hajón, ami hol összedőlt, hol felégett, hol a szél rombolta le. Rolandról semmi hír. Valószínűleg már nem él.

A felderítő csapat sok mindent mondott. Már tudtuk, hol a víz, hogy hol vannak az ehető gyümölcsök, hol van az a része a szigetnek, ahol a legtöbb a hal, és még sok mindent. A hajó roncsainak egy részét a sziget túloldalán megtalálták, és a legénység egy része még használható tárgyakat keres benne.

Harunnal mindenki megbarátkozott. Órákig hallgattuk a történeteit- természetesen senki sem tudott a hazájáról rajtam kívül-, amiket humorosan, és érdekesen adott elő. Rengeteg hasznos tanáccsal látott el minket. Például rengeteg kenőcsöt tudott különböző sebekre, égésekre.

Tristan nagyon távolságtartó lett velem szemben, de nem bánkódom miatta. Legalább semmi kifogást talál ahhoz, hogy ,,nagyon megbánjam”. Így nem is bánom.

A hajót megint újra kezdik építeni, de megint össze fog dőlni. Tudom.

Már napok óta semmi sem történt, és épp kezdtem volna unni magam, amikor a kelleténél több kalózt, és ,,rabot” hoztak ide a pálma lugasba-ahol mi, nők és a sebesültek voltak-, furcsa lilás hólyagokkal, és sebekkel a testükön. Eleinte csak alig öt embert hoztak ide, a ,,gyengélkedőbe” , de idővel az egész hajó építését be kellett fejezni, annyian voltak akik magukon viselték ezeket a sebeket. A kis csapatunkat szépen pusztította a járvány, ami lázzal, erős szédüléssel, fejfájással és ezekkel a furcsa, ismeretlen sebekkel, hólyagokkal járt. Körülbelül a tábor három-negyede lett beteg. De én nem. Bármikor elfuthattunk, elmenekülhettünk volna a sziget túloldalára, de... nem hagyhattuk ott őket. Egy embernek körülbelül két ember jutott akit ápolnia kell. A betegeket nagy banán levelekből, és ágakból összeeszkábált ágyakon fektettük, és -Harun tanácsára- a legkülönfélébb módszerekkel próbáltuk meggyógyítani őket, nem sok sikerrel. Harun szerint egyenek egy bizonyos kereye nevű bogarat, amiben sok a fehérje, amire a betegeknek szüksége lenne, de kentük a sebeiket mangós, tengeri sós, banánleveles kenőccsel, ami hatott is: a sebek szélét ideiglenesen begyógyította, de másnapra még rondábbak voltak. A járvány a lehető leggyorsabban terjedt, így egyre többen lettek a betegek. A betegek napról napra rosszabbul lettek, s aki egy hétnél több ideje volt beteg, annak bizony megvoltak számlálva a napjai, órái, percei. Én még nem lettem beteg, de egyre kevesebben maradtunk mi, egészségesek. Az emberek akik eddig két embert kezeltek, azok innentől öt, tíz emberhez voltak beosztva.

Szerencsére Camilla még nem lett beteg, de alig beszélhettünk, mivel ő is betegeket kezelt.

Az én dolgom idáig csak az volt, hogy a vízről és az élelemről gondoskodjak, de nem rég szóltak hogy annyi a beteg, hogy nekem is be kell állnom ápolónak. Természetesen nagyon megijedtem, de azért gondoztam a rám bízott három embert. Az új betegek közül pont Tristant, Biancát, és Bobbyt kaptam. Elnéztem Tristant, ahogyan eszméletlenül, testén lilás hólyagokkal fekszik a lábaim előtt. Egy cseppet groteszk volt.

Eddig a betegségből a nyolcvan betegből tíz körülbelül, húsz pedig teljesen felépült. Ők egy-két napot pihenhettek, de utána be kellett hogy álljanak ápolónak, akárhogyan is féltek a betegségtől.

Lassan egy hete nem volt újra egészséges beteg, ezért iszonyúan idegesek lettünk. De azért jó is történt; az egyik éjjel Tistannak magas láza volt, s a homlokát törölgettem hideg vizes ruhadarabbal, amikor megszólalt, de... amit mondott az cseppet sem volt megnyugtató.

Szóval éppen törülgettem a homlokát, amikor résnyire kinyitotta a szemét, és megszólalt:

-Elkaptam a betegséget?-kérdezte, de meghökkent, amikor rám nézett:-Te vagy az ápolóm?

A hangja elhaló volt ugyan, de azért meghallottam a hangjában rejtőző meghökkentség mellett az...örömöt?

-Igen. Van valami kifogásod ellene?-kérdeztem sértettséget színlelve.

-Dehogy.-mondta. Ajkai picit megdagadtak és feketés színűek lettek, ezért nehezen beszélt. Hangja furcsa, rekedtes lett.

-Dehogy- ismételte meg, és rám emelte a szép nagy zöld szemeit, amik cseppet sem változtak.-Inkább örülök neki. Te...te hogy-hogy nem vagy beteg? De z nem fontos most. De hogy van Dynah? Ő is beteg?

-Ennyire fontos neked? Talán a...rokonod? Miért őt kérdezed?

-Nem ő senkim. Azon kívül, hogy a csapatunkhoz tartozik , és mivel a csapatunkhoz tartozik, és mivel a kapitánya vagyok, felelősnek érzem magam érte.

-Ó! És?

-Tudod... Dynah könnyen elkap betegségeket... az immun-rendszere az utóbbi hónapokban nem úgy működik mint ahogy kellene. Legutóbb is egy enyhe megfázástól, hetekig lábadozott. Aggódom miatta. Megnéznéd kérlek., hogy hogy van?

-Valószínűleg jól. Tegnap láttam. Ő mondta.

Tristan elmosolyodott:

-Belül mindig is erős nő volt. A fájdalmát sosem mutatja ki. Hidd el. Egész kicsi kora óta ismerem Nézd meg kérlek.

-Hát jó.-mondtam, felálltam, és elmentem egyenesen Dynah ágyához. Éppen nem volt nála senki. Ikertestvére Lynah- aki szintén beteg volt-, mellette feküdt , és -valószínűleg- aludt. Ő úgy látszik jobban volt, de Dynah... ő haldoklott. Nem láttam még haldokló embert, de valahogy úgy nézhetett ki, mint Dynah. Dynah egész testében remegett, arcát kiverte a víz, ajkai megdagadtak, s nem volt eszméletélén. Valószínű, hogy lázálma volt. Bár nem értem hozzá a bőréhez, Csak közel vittem hozzá a kezemet, de így is a bőrétől centiméteres távolságra is éreztem hogy minimum 40 fokos láza van. Éjszaka volt, s mindenki -engem és Tristant kivéve- aludt, de az ápolókat hamar felébresztettem, s hítvtam, jöjjenek el a haldokló Dynah-hoz. Amikor már mindenki elkészült, oda vittem őket Dynah-hoz, de ők azt mondták:

-Ő rajta már nem lehet segíteni, s azzal hogy ittmaradunk és mi is elkapjuk nem segítünk rajta. Ha akarod, virrasztunk veled,de semmi értelme.

És elmentek. Dynah-t ápoltam ezen az éjjen, nem Tristant, mert neki nagyobb szüksége volt rám. Hajnalig törülgettem a testét hideg vizes ruhával, egészen addig, amíg össze nem estem az álmosságtól, s el nem aludtam.

¤

Reggel elsőként ébredtem. A földön feküdtem Dynah ágya mellett. Gyorsan felugrottam, és megnéztem, hogy van. A tegnapi láznak nyoma sem volt. A forróságot jéghideg váltotta fel. Dynah már nem élt.

Gyorsan felébresztettem az ápolókat , s gyorsan és halkan eltemettük egy pálmafa alá.

Lynah, Dynah ikertestvére is hamarosan felkelt. Az első amit meglátott, hogy nincs ott az ágy mellett a nővére. Nem mondtunk el neki semmit, erre nagyon felizgatta magát, és a keze remegni kezdett. Erre valaki tapintatosan elmagyarázta neki, hogy a nővére már nem él. Ő meglehetősen jól fogadta a dolgot. Nem szólt egy szót sem. De nem is evett és nem is ivott egy kortyot sem. Nagyon kiszáradt, ezért különleges kezelésben részesült, de három napon belül őt is elvesztettük.

Így kezdődtek a betegség okozta halálesetek.

¤


A betegség még három áldozatot követelt, de semmi értelme hogy az ő szenvedéseiket is leírjam.

De Tristan jobban lett, bár rajta kívül senki más. A betegek állapota egyre rosszabb, s a számuk is egyre növekedett, és végül már csak öt ápoló maradt. Köztük én, Camilla, és még három kalóz férfi. Én csak Camillát féltettem, rajta kívül senkim sem maradt. Éjt nappallá téve ápoltuk a betegeket, akik egyre rosszabbul lettek. Több haláleset nem volt, de ezt akkor nem tudhattuk, és nagyon megijedtünk.

Egy hónapja lehettünk a szigeten, és két hete tartott a járvány.

Egy nap a betegeket ápoltuk, amikor megláttam, hogy Camilla arca nagyon fénylik. Talán izzadt? Odamentem hozzá, és láttam hogy tényleg izzadt, és nagyon forró a bőre. Úristen! Ugye nem kapta el ő is a járványt?

-Gyere Camilla! -sürgettem őt, s átkaroltam a vállát. -Egész rosszul nézel ki...

-Nem dehogy...Semmi bajom.-mondta Camilla, s letörülte a verítéket a homlokáról. Szaggatottam vette a levegőt, s nagyon forró volt a teste. Bőre néhol hófehér, és néhol lilás volt, mint hófehér. Ezek szerint ő is elkapta. Akkor már egyedül maradtam. Harun és Camilla beteg lett. Azaz mindenki akit ismertem, és szerettem is. És féltettem. De nagyon.

Camillát ráfektettem egy betegágyra, és elindultam. Hogy hova, azt nem tudom. DE nem akartam nézni, hogy a barátaim szép lassan eltűnnek a föld színéről. Napokig sétálgattam a dzsungelben, amikor egyszer csak támadt egy ötletem. Ez a vírus biztosan nem ismeretlen az indiánok számára. Gondoltam elmegyek hozzájuk, s beszélek velük. De volt néhány gond; nem tudtam hol élnek, nem beszéltem a nyelvüket, és nyilván mivel kannibálok, én lennék a főfogás. De ha megakarom menteni a barátaimat, akkor nincs választásom. Így hát elindultam fel a vulkánra, mert onnan az egész szigetet be lehetett látni. Tudom, valószínűleg még működik a tűzhányó, de ha megakartam találni az indiánokat, akkor ez tűnt a legokosabb megoldásnak.

Amikor odaértem, s felnéztem az előttem fekvő hatalmnas vulkánra elbizonytalanodtam. Vajon fel tudok mászni rá? Gondolkodás nélkül hátra futottam, hogy lendületet vegyek, és ráfutottam a vulkánra. Rossz ötlet volt. Hátra estem, s hátragurultam. Újra próbálkoztam ezúttal lassabban, de ismét leestem. Mit csináljak? Magamba roskadva rogytam le a földre. Mit csináljak? A barátaimnak szükségük volt rám. Csak rám számíthattak. De...Többiek! Megvan! Azt kell csinálnom, amit Harun megmentésénél is csináltam. Hisz' a vulkán nem függőleges volt, hanem fokozatosan lejtett, és tele volt kiálló sziklákkal, meg bokrokkal, fákkal. Fogtam magam, és elindultam indákat kutatni. Mikor már annyit összeszedtem, hogy alig bírtam el, szépen feltekertem, és elindultam.

 

¤

 

 

Bátyáimmal imádtuk hallgatni, amikor apánk mesélt. Sosem maradt otthon hosszú ideig, mert folyton úton volt. Kereskedőként szerezte a vagyonát, s most is úgy keresi meg a kenyerünket.

De amikor hazatért, mi rá sem néztünk az ajándékaira, csak azt vártuk, hogy másnap beüljünk a könyvtárba. Ilyenkor ő leült a fotelba, s mesélt. Arról, hogy mi történt vele az utazásai közben.

Így utólag rájöttem, hogy az összes történetet kiszínezte, de azért mosolyogva emlékszem vissza, hogy az összes környékbeli kislány és kisfiú engem irigyelt, amikor elmeséltem, hogy hogyan győzte le a papám a rablóbandát, akik megtámadták a karavánját. De a kedvenceim a sherrifes történetei voltak. Megmutatta, hogy hogyan kapják el a lovakat a mexicoi lovakat az ottani vadászok. Később a fiúkkal naphosszat csak azt gyakoroltuk, hogy hogyan kötik a csomót a vadászok a lasszóikra, s hogy hogyan vetik ki. De mi csak nagyobb köveken, és bokrokon próbálhattuk ki, mit is tudunk. A bátyáimnak nagyon jól ment, de én borzasztó ügyetlen voltam.

Így mire arra került sor, hogy el is játszuk a papa történeteit, én mindig csak a bajba jutott hölgy szerepét kaptam, pedig jobb' szerettem volna a sherrif lenni, vagy akárki. (Egyszer ugyan megkaptam a bankrabló szerepét, de akkor is elkaptak a végén, s börtönbe zártak.)

A bátyáim pedig látva elkeseredettségemet, csak azt mondták:

-Semmi hasznodat nem vennénk, semmilyen férfiszerepben Isabella. Hisz' még a lasszóval sem tudsz bánni.

Ettől a mondattól fogva, a zongora, és az egyéb kisasszony órák után, csak ezt gyakoroltam, s lám, nem hiába. Hisz' most így jutok egyre feljebb a vulkánon.

Egy csomót kötöttem az összekötött indák végére. Egy amolyan ,,lasszó-csomót”.

Így a legközelebbi fára, szikára vagy bokorra, kivetettem az indát, s felhúztam magam.

Hihetetlen, de gyorsan haladtam, bár mire felértem a vulkán tetejére, tele voltam horzsolásokkal, sebekkel, és karcolásokkal. De felértem! Nagyon meleg volt, alig bírtam levegőt venni, mozogni. Azt hittem a tűzhányó még működik, de tévedtem. Bár erősen füstölgött, és nagyon ,meleg volt, valószínűleg a láva csak a vulkán közepében, s aljában van, de én feltételeztem, hogy a föld alatt is van, mert csak ez magyarázná meg, a vulkán tövében levő tó fortyogását. De a vulkán tetején nem látszott a láva. Ott ,,lenn” csak hamu, és kövek voltak. Éppen a tűzhányó belsejét bámultam, amikor az ég hirtelen elkezdett dörögni. Én annyira megijedtem, hogy kis híján bele is estem a vulkánba. De szerencsére az egyik nagyobb kőbe megkapaszkodtam. Azután az eső is elkezdett esni. Amikor a hideg víz ráesett a forró kövekre olyan forró gőz szállt fel hirtelen, hogy úgy éreztem megsülök. És ráadásul a gőz lecsapódott a lábam alatti kövekre, amitől hirtelen nagyon csúszós lett a talaj. Óvatosan megfordultam, próbáltam lépni egyet a vulkán széle felé, de megcsúsztam, és hátraestem... a tűzhányó közepébe, de szerencsére megkapaszkodtam. Miközben zuhantam, nagyot sikítottam, hát még most. Akkorát sikítottam , hogy az egész sziget beleremegett. Próbáltam átgondolni hogy mi is történt velem, és hogy mennyi is az esélyem arra, hogy ezt túléljem. Tehát: a barátaim nagyon betegek, s én miattuk keltem útra, hogy megkeressem az indiánokat, de a sziget túl nagy, ezért felmásztam a vulkán tetejére, de nem volt benne láva, csak forró hamu és kövek, ezért amikor az eső elkezdett esni, a gőz hatására csúszós köveken elcsúsztam, és beleestem a vulkánba, de még sikerült idejében megkapaszkodnom. Hát ennyi, dióhéjban. Esélyem, lássuk csak...egy, a százezerhez. Próbáltam felhúzni magam, de nem bírtam. Ráadásul alólam forró gőz jött, s csöpögött az egész testemről a víz. Semmi esélyem arra, hogy megmeneküljek. Elkezdtem szipogni. Eleinte csak szipogtam, azután sírtam, s végül elkezdtem zokogni, de úgy, mint egy csecsemő.

-Ne segítsek?-a szívem hatalmasat dobbant. ,,Ki az?”-kérdeztem, de csak magamban.

Már képzelődöm is? Biztosan a melegtől.

-Isabella! Nyújts ki a kezed.-szólt újra a hang.

-Ki az?-kérdeztem, immáron hangosan, bár jelen pillanatban nem érdekelt más, csak hogy megmeneküljek.

-Nem számít most. Gyorsan! Nyújtsd ki a kezed!-sürgetett az idegen.- Isabella!

-Nem merem elengedni a köveket.

-Bízz bennem.

Mivel felnézni nem volt erőm a melegtől, és a félelemtől, egyetlen esélyem, megbízni egy ismeretlen ,,hangban”.

-Rendben. Csak nyújts felém a kezed!-mondtam. Egy kicsit ,,elhasználódott”, érdes, de fiatal tenyeret láttam közvetlenül a fejem mellett. Felkészültem, hogy hirtelen elengedjem a sziklát, s utána elkapjam a megmentőm kezét. Vettem egy mély levegőt, elszámoltam magamban háromig, és elengedtem a sziklát, és elkaptam a kezet.

De itt a forró vulkán mellett mind a kettőnknek izzadt, és vizes volt a tenyere ezért borzasztóan csúszós kezet fogtam meg, s egyre csúsztam lefelé.

-Nem megy! Le fogok esni!-kiáltottam, remegve a félelemtől.

-Dehogy fogsz! Megtartalak!

-Nem! Nem! Nem, le fogok esni!

-Isabella! Megtartalak!-próbálta tartani bennem a lelket az idegen, akinek most már furcsán ismerős lett a hangja.-Bízz bennem!

És én meg bíztam. Elengedtem a sziklát a másik kezemmel is, s az ismeretlen kéz után kaptam...

 

¤

Későn. A másik tenyerem az idegen kéz közül, még az előtt hogy elkapta volna a tenyeremet, s lezuhantam.

-Isabella! Kapaszkodj meg!

Egyre zuhantam bele a tűzhányó közepe felé. De annyi lélekjelenlétem, hogy kinyújtsam a kezem, s megkapaszkodjak. Bár erősen lehorzsoltam a tenyeremet, de sikerült! Illetve nem teljesen. Attól még benn voltam a tűzhányóban. Csak azon csodálkoztam, hogy nem fulladtam meg a vulkánból jövő büdös, mérges gázoktól.

-Jézusom!-kiáltott a fenti segítőm.- Várj, majd kitalálok valamit, és segítek.

Három percig szenvedve vártam, míg visszatér; fuldokoltam a mérges gázoktól, izzadtam a melegtől, remegtem a félelemtől, s mardosott az éhség, de főleg a szomjúság.

A segítség egy inda formájában ereszkedett le mellettem. Én hálásan elkaptam, s megkapaszkodtam belé. És az inda felemelkedett. Egészen addig, ameddig az előbb kapaszkodtam. Ott megint a kezét nyújtotta.

-Máskülönben nem megy.-mondta a megmentőm, s egyik izmos kezével az indát tartotta -csodálkoztam, hogy hogy bír el,- a másik kezét pedig felém nyújtotta.

De ezúttal elővigyázatos volt; kezét megtörölte a ruhájába. Így amikor a kezéért nyúltam, nem csúsztam meg, hanem egyre húzott feljebb, de amikor az egész testemet felhúzta, akkor elveszítette az egyensúlyát, de még időben megkapaszkodott az egyik sziklába, és sikerült két lábra állnia. Akkor megláttam az arcát...

Tristan.

-Tristan? De hisz' te betegen fekszel a pálmalugasban! Vagyis...köszönöm, de.. hogy kerülsz ide? Nem...Nem vagy beteg?-iabáltam, illetve dadogtam tágra nyílt szemekkel. De ő csak mosolygott.

-Egy ,,köszönöm” is tökéletesen elég lesz.-Gyere! Inkább lent társalogjunk.-fogta meg a karomat, és a tűzhányó széle felé húzott.

-Várj! Én sem a kilátásért jöttem fel. Meg kell keresnem az indiánokat.

-De miért?

-Hátha tudnak valamit arról a betegségről, ami a csapatban pusztít. Vagy...inkább hagyjak fel vele?

-Hát,... nem tudom, mit tegyél. Azok veszélyes népség.

-Tudom! De tudok mást tenni? És...vajon hol lehetnek?

-Na látod, ezt nem tudom. De elmehetnénk a vízeséshez. Innen nem találjuk találjuk az indiánokat, de viszont erősen ránk férne egy alapos mosdás.

-Hát jó.-egyeztem bele, s elindultunk óvatosan le a vulkán oldalán.

¤

Eközben a pálmalugasban maradt ápolók és betegek nyugtalankodni kezdtek. Találgattak, vajon hova tűnt a kapitány, és a ,,kényes-hölgy". Néhányan azt mondták, meghaltak a betegségben, csak a többiek nem akarják elmondani.

De a temetőben nem volta nevük, s új sírt sem találtak sehol.

,,De akkor hol lehetnek?", hangzott el oly sokszor a kérdés.

Szárnyra kapott az az elképzelés is, hogy egymásba szerettek, és megszöktek a betegség elől. Bár ez közelebb állt az igazsághoz, azért ez sem volt igaz. 

Mindenesetre a betegek nagyon rosszul voltak. Camilla volt a legrosszabbul. Mindenki azt gondolta, nemsokára meghal.  És Bianca is rossz bőrben volt. Ráadásul a maradék három kalóz közül is egy elkapta a betegséget, így a tenger sok beteggel már csak két egészséges maradt.

Mindenki lélekben fel volt készülve arra, hogy hamarosan az a két ápoló is megbetegszik, s akkor a betegségben mindenki meghal.

¤

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

heh

(CaribbeanCruz, 2012.09.26 15:13)

Szerintem tök jó

NEm TOM...

(XXX, 2009.09.07 17:38)

NEKEM TECCIK SZENTEM FOLYTASD...
by XxX by MEX :D

NEm TOM...

(XXX, 2009.09.07 17:37)

NEKEM TECCIK SZENTEM FOLYTASD...
by XxX by MEX :D